PRÓZAI MIVOLTOM
Amikor a szerkesztő prózára fakad….
Kedves olvasóim csütörtök esténként már várták az írásaimat,
de az utóbbi időkben ezek lecsendesedtek, és a fő ténykedésemre se fordítottam
elég gondot, amióta a koronavírus betakarta sötét árnyékával az életünket,
látszólag több időnk lenne, de ehelyett szétestünk. Nem tudjuk a régi életünket
folytatni, nem látjuk a gyerekeinket, az unokákat, ami pedig nagyon fájdalmas.
Nem járunk át egymáshoz, nem megyünk esküvőre, temetésre, az utcára is csak
azért, hogy felsöpörjünk a házunk előtt, mert azért azt illik. Minimális
bevásárlás, aztán futás haza, alapos kézmosás, ezt megtanultuk különböző orvosi
rendelőkben és patikákban a falakon lógó tace-paókról. A postát csak másod –
harmadnap nyitjuk ki, ugyancsak a bedobott hirdető anyagok is pihennek pár
napot, vagy olvasatlanul mennek a szelektív gyűjtőbe. És mégis, mindezek
ellenére mindez a sok apróság megeszi az időnket, felrúgta a normál
napirendünket, ha volt ilyen egyáltalán, és nem enged alkotni, mert állandóan a
fejünkben van, hogy hátha már fertőzöttek vagyunk, csak még nem tudjuk.
Mindezt nem mentegetőzésképpen írtam le, hanem ténymegállapításként, jóval kevesebbet alkotok, kevés vers és kevés próza hagyja el tollamat. Most, egy rövid pillanatra megvilágosodtam, és rájöttem valamire, amit helyesnek tartok megosztani, olvassátok és érezzétek meg a mögötte lévő érzéseket.
Hogy vagy?
Ez a kérdés századok óta velünk él, hogylétünk után
tudakozódik elvben, a gyakorlatban viszont egy udvariassági formulává vált, a
nyelvünk része lett, egy kis építőkő, talán felnőtté válásunk egy kis eleme. Ez
a kérdés azt is mutatja, hogy akit kérdezünk, azzal a kapcsolatunk közelebbi,
hiszen tegező viszonyban hangzik fel ez a kérdés, bát természetesen a magázódó
formája is megvan a nyelvben, hogy van?
Általában ennek a kis építőkőnek a helye a nyelv bonyolult
pagodájában a köszönés mögött helyezkedik el, két ember találkozik, ekkor
köszöntik egymást és mindjárt fel is teszik ezt a kérdést, érdeklődve a másik
fél állapota felől. Elsődleges célja ennek a kérdésnek a másik fél egészségügyi
állapotának megtudakolása, kevésbé irányul a családi vagy pénzügyi állapotának
kívánatos ismertetésére. És erre következik a kérdésre adandó válasz, aminek a
helyes formája rövid úton ennyi: „Köszönöm, jól!” Ha ez a válasz elhangzik,
akkor innen kezdve a társalgás szabadabbá válik, esetleg a kérdés megfordul és
a másik fél kérdezi ugyanezt tőlünk, és mi ugyanezt a pozitív hatást keltő
választ adjuk, és ekkor már rá lehet térni a bennünket ténylegesen érdeklő
kérdésekre.
Ennek a kérdésnek fejlődéstörténete is van, emlékszem,
általános iskolás koromban „proletárosítottuk” a kérdést, a nemesi y végződést
a kispolgári i betűre változtattuk, és így „hogí vagí” lett belőle. De
akkoriban már választ sem vártunk, hiszen gyerekek voltunk és nem tudtuk a
konvenciókat. de a kérdés megmaradt, a rendszerváltás után is, tehát azt a
következtetést vonhatjuk le, hogy ez egy emberi, udvariassági eleme lett a
kapcsolattartásnak.
Kitekintve a világba, azt látjuk, hogy ez a szokás
nemzetközivé vált, és minden nyelv magába ölelte ezt a formát, legfeljebb a
szavak különböznek, de a kérdés célja ugyanaz, hogy van, hogy létezik a másik
fél. Az angolban ez a kérdés a bemutatkozási ceremóniának is része, kézfogás és
neveink eldarálása után jön az
udvariassági formula: „Kedves Önnel találkozni, hogy van?” Mindeközben egy kis
kölcsönös meghajlás is megtörténik. Ez az érdeklődés szó szerint a létezésére
utal, how are you? Az erre való válasz kis építőköve pedig az, hogy finom,
tehát jól vagyunk, köszönjük kérdését.
Más világokban megint csak másképp van ugyanez. A latin
világokban a létezést a járás képessége határozhatja meg, a francia azt
kérdezi, hogy „hogy megy Ön?”, amire a sztenderd válasz az, hogy jól. Ez a
kérdés is elgondolkoztató, hogy csakis az egészségügyi állapotomra vonatkozik
ez a kérdés, hiszen járni a társadalomban is lehet, ott is sikereket lehet
elérni, vagy kudarcokba belefutni, az élet szerteágazó.
Van még egy érdekes leágazása a francia nyelvben ennek az
érdeklődésnek, ami úgy szól, hogy „Az megy?” Ca va? Az
erre adandó válasz kettéválik, és ezt imádjuk mi, magyarok, akik ismerjük
valamelyest a nyelvet. Az egyszerű válasz megismételni a kérdést, ímmár igenlő
formában, Az megy! Hogy mi is az az, azt már homály fedi, hogy az anyagi
állapotunkat próbálja megtudakolni, vagy esetleg ennél pikánsabb a kérdés,
miszerint birtokában vagyunk-e még a képességnek, hogy gyermekeket hozzunk
létre, vagy hogy a munkánk jól halad-e, vagy akár mindez együttesen. És amit mi
szeretünk magyarok, az a másik, pozitív válasz, hogy az gurul, folyik, működik,
franciául Ca roule, melynek a magyar kiejtése egyszerűen az, hogy „szarul”. És
ezt ki nem hagynánk.
A spanyol nyelvben egy kicsivel nagyobb a választék, mint
ahogy a territórium, ahol ezt a nyelvet beszélik, is nagyobb, nevezetesen egy
egész kontinensnyi. Az óhazában, Spanyolországban ugyancsak felfedezhető a hogy
megy Ön, értelmezhető úgy is, hogy hogy megy Önnek, hogy mennek a dolgai, bár
ennek kifejtése egyáltalán nem kívánatos, erre is csak az egyszerű „Jól!”
válasz adható. Egy alkalommal feltettem ezt a kérdést egy spanyol ismerősömnek,
hogy jársz? Erre az illető egy grimaszt vágott, és azt felelte, gondolom, nem
azt várod, hogy azt mondjam, hogy a lábamon! Ezen persze mindketten nevettünk
egyet és folytattuk a beszélgetést.
Van a spanyolban ennek a kérdésnek egy másik variációja, ami
a magyarban is megvan, csak mi rettenetesen udvariatlannak tartjuk, ez pedig
úgy szól, hogy „Mi van?” Dél-Amerikában ez eléggé elterjedt, mindenki
használja, és a válasz is kötelező, jól! Helye ennek a formának is a köszönés
után van, helló, mi van? Jól, jön a válasz és utána bármerre csavarható a
szóvirágok halmaza. Argentínában volt szerencsém élni egy ideig, és ott is
ugyanez volt a kérdés alakja, Helló, mi van? Ezt kérdezi boldog és boldogtalan,
ez utóbbiból kicsivel több van, mint az elégedettekből, ez egy ilyen ország.
Egyszer az irodaház liftjében tettem fel ezt a kérdést, amire a kérdezett komor
arccal rám nézett és azt mondta: Most vagy azt mondom, hogy jól, vagy
elmesélem! Erre persze nem került sor, de jó volt látni, hogy más népek is
szenvednek a saját rossz beidegződéseiktől.
Nem lenne teljes a kitekintés, ha nem említeném meg a
Brazíliai gyakorlatot, ott is létezik a hogy mégy kérdés, de ott megelőző
csapásokat mérnek egymásra, és azt kérdezik: „Minden jó?” és erre a válasz
ennek a kérdésnek a kijelentő módban való megismétlése, „Minden jó!” vagy
„Minden jó, hála Istennek”. Ez egyébként a pozitív brazil életfelfogás rövid
leképezése, mivel Braziliában tényleg ez az általános felfogás, holott a valóságban
ettől azért egy kicsit távol vannak, de ilyen az alapfelfogás, és ez számomra
sokkal szimpatikusabb volt, mint az állandó panaszkodás és sírás-rívás, ami a
másik nagy, déli szomszédban alapvető.
A kérdés fejlődéstörténete napjainkban új értelmet kapott, a
koronavírus támadásának idején. Ugyanis az udvariassági elemet felváltotta az
aggódás, a félelem, hogy ismerősünk, barátunk, szeretteink sora hogy van,
elkapta-e véletlenül ezt a rémes betegséget, és ha igen, hogy alakul a
gyógyulása. Mert időközben, itt a második hullám során megtanultuk, hogy az
egészségünk mekkora érték, melyet nagyon kell védenünk. Éppen ezért meg kell
tennünk mindent, ami a mi kezünkben van, fertőtlenítés, gumikesztyű viselése,
maszk használata, kézmosás hazaérkezés után. És mindezek ellenére is megkapható
ez az átok, tehát a kérdésnek reneszánsza lett, és valódi érdeklődés övezi a
kérdést, amikor feltesszük, és a remény, hogy barátunk, ismerősünk, szerettünk
rendben van, és nem éppen az életéért küzd egy lélegeztető gépen, ahol már talán
ráveti sötét árnyékát az elmúlás.
Éppen ezért ez a kérdés kibújt a sztereotípia unalmas formája alól, és egyre inkább örömmel és némi aggódással a hangunkban tesszük fel az örök kérdést: - Hogy vagy?